Kínában úgy tartják, hogy a látszólag domináns és szexi kínai férfiak mellett egy-egy segítségre szoruló, éretlen baba áll, akit a hímek a kedvük szerint irányíthatnak. De Kínában úgy is tartják, hogy ezek a szexi férfiak hülyék.
…
Sokan a Hello Kitty kínai térnyerésétől datálják a bomba robbanását; onnantól, amikor a nyolcvanas években a tajpeji McDonald’sban először vezették be, hogy a menühöz Hello Kitty-babát adnak ajándékba. Az étterembe szállított teljes készlet két óra alatt elfogyott, és másnap az emberek már hajnalban várakoztak az ajtó előtt, hogy az új szállítmányból biztosan jusson nekik. Aki mégis lemaradt, megpróbált erőszakkal hozzájutni az ajándékhoz.
Az ezt követő harminc évben aztán jelentősen bővült az animált figurák tárháza, a jelenség azonban korántsem merül ki a plüssállat- és matricaimádatban.
Azzal, hogy miért kötelező – avagy miért érdemes – cukinak, imádni és szeretni valónak lenni Kínában, szép számmal foglalkoznak az antropológusok. A Washington Egyetemen dolgozó Tzu-i Chuang Tajvanon vizsgálódott. A kutatási eredményeit bemutató beszámolóban gondosan rámutat a magyarul cukinak fordítható ke’ai szó valamennyi konnotációjára: elsősorban a nőiesség és a gyengeség fogalmazódik meg benne, illetve a kettő összemosása. Olyan dolgokra vonatkoztatjuk, amelyek szerető gondoskodást, babusgatást igényelnek, így kisállatra, kisgyermekre, de még kisméretű rovarokra is használjuk, de van élettelen dolgokra vonatkozó jelentése is.
Amikor Chuang egy huszonkilenc éves mérnököt kérdezett a párválasztási preferenciáról és kitért arra, hogy mit tenne a férfi, ha olyan nőbe szeretne bele, aki nem cuki, a válasz mindössze annyi volt, hogy ez lehetetlen, ugyanis minden nő cukinak született.
„Hát nem arra valók ezek a sebezhető és védtelen emberek, hogy folyamatosan babusgassuk és kényeztessük őket?” – kérdezett vissza a mérnök.
A férfiak fenti gondolatmenetével a nők olyannyira tisztában vannak, hogy erejükön felül demonstrálják cukiságukat, hogy a feléjük támasztott elvárásoknak megfeleljenek, és ettől tán maguk is hiszik, hogy a férfiak szívéhez az infantilizmuson keresztül vezet az út.
Az infantilizálódás kifejezést az antropológus is használja, aki annak eredetére is megpróbál választ adni. A nők kötelező sebezhetősége azt a konfucianista eszményképet testesíti meg, miszerint a nő a férfival szemben mindig alázatos, engedékeny és tiszteletteljes kell legyen.
Van azonban ebben az egészben egy szomorú és szignifikáns csavar: cukinak lenni muszáj, cukinak lenni stratégia, elvárás, akkor is, ha nem akarjuk.
Egy tíz évvel ezelőtt Tajvanon sugárzott televíziós vetélkedőn a férfiakat a modern nő fogalmáról kérdezték, pontosabban arról, hogy szerintük mi a modern nő leghatékonyabb fegyvere. A férfiak egybehangzó válasza az volt, hogy a cukinak tűnés, avagy a cukiság illúziója. Feltétel, hogy egy nő életkortól és társadalmi státusztól függetlenül törekedjen rá, hogy viselkedése, testbeszéde, intonációja, külleme és még az aurája is cukiságot sugározzon.
Nem elvárás ugyanakkor, hogy a nők helyesnek vagy logikusnak ítéljék meg ezt az elvárást, így magukban már jó néhány évvel ezelőtt is lázadozhattak ellene. Vannak, akik a cinizmus csíráját is felfedezni vélik az egyik, a kétezres évek előtt ismertté vált női politikus viselkedésében. Az asszony, aki a politikai vonatkozású interjúi során rendre egy érett, komoly és visszafogott nő benyomását keltette, egy sokkal lazább talk show-ban való szereplésekor gyerekesen vihogott, ficánkolt a helyén, és gügyögött; vagyis pontosan úgy viselkedett, ahogy azt elvárták tőle. A népszerűsége a szóban forgó műsor után rohamosan emelkedett, hiszen mindenkivel elhitette, hogy az ambíciói ellenére a lelke mélyén nem más, mint egy aranyos, gyámoltalan kislány, akinek nincs hatalom a kezében.
Egy 26 éves tajpeji értékesítő szerint a magas hangszín, a gügyögés és a tudatosan kislányos testbeszéd katalizátorként működik. Az ő szakmájában erre olyannyira szükség van, hogy aki túl komolyan viselkedik vagy beszél, megszólják, mert azt hiszik róla, hogy a személyiségével van gond.
Miután Kínában ma már jellemző, hogy a nők néha iskolázottabbak és olykor a férfiaknál magasabb pozícióban dolgoznak, kellett találniuk valamit, amivel a kultúra részeként létező alárendeltségüket ki tudják fejezni.
A macimintás melegítők, macskás ruhácskák és a fodros harisnyával viselt rózsaszín szandálok olykor olyan fegyverek, amit a kitalálóik, a férfiak ellen lehet fordítani. Egy gyámoltalan, babusgatásra vágyó nő ugyanis mindent megkap, amire szüksége van, autót, lakást, drága ékszereket, és elég egy szempilla-rebegtetés ahhoz, hogy a férfi mindezt szívesen adja neki. Ezt a kétezres évek Férfiak (Nanren) című kínai slágere illusztrálja a legjobban: a felcserélt hatalmi szerepekről énekelnek benne; arról, hogy bár a látszólag domináns és szexi kínai férfiak mellett egy-egy segítségre szoruló, éretlen baba áll, akit a kedvük szerint irányíthatnak, az igazság az, hogy ezek a szexi férfiak hülyék. Még azt sem veszik észre, hogy valójában a nők irányítják őket.
A kislányosak, a fodrosak, a rózsaszínek, a gügyögők, a Hello Kitty-rajongók, a csillámpónis műkörmösök; a ravaszak, a dörzsöltek, az érettek, a szexistennők, a dominánsak.
Ezek az előre kitervelten cukivá lett harcosok, akiknek, úgy tűnik, hogy nincs más választásuk.
